Legalábbis azt hittem... Mivel nem sok tapasztalatom volt a férfiak terén, akkor 18évesen (igen, ez a mai világban elég különös, hogy valaki még ennyi idősen "érintetlen", de olyan neveltetést kaptam, ami így alakította az életem - és ami azt illeti, ilyen szempontból hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen értékrendet állítottak fel bennem), így eléggé elborította az agyamat a rózsaszín felhő. Tudatlan voltam és ilyen téren éretlen.
Az első pár hét (igen, pár hét!) jól telt. Nagyon szerelmes voltam, legszívesebben világgá kiáltottam volna, hogy mennyire odavagyok érte és milyen boldog vagyok. Ám egy dolog még is akadályozott, a szüleim. Ők ugyanis nem szerették, tiltottak tőle pár hónapig. Ismerték, mint a rossz pénzt, és nem volt valami jó híre meg amit láttak belőle, nem tetszett neki, de ez még akkor volt, amikor nem voltunk együtt. Harcba szálltam velük elég rendesen. Jöttek a napi veszekedések a szülőkkel, pedig előtte én voltam a kis kedvenc, a család legkisebbike, a 2nővérem után. Szüleim mindig azt hangoztatták, hogy Ők nem szólnak bele a döntéseimbe, azt választok, akit akarok, nem fognak férjhez adni olyanhoz, akihez én nem akarok, de kikötötték, hogy az elsőhöz hozzá kell mennem, mert követnem kell a 2nővéremet, nem térhetek ki ez alól. De úgy alakult, hogy Őt igenis tiltották. Aztán amikor látták, hogy semmit sem tehetnek, mert annak ellenére, hogy mennyit veszekednek velem, én még mindig oda vagyok érte, nagy nehezen belementek.
Először megcsappant az igyekezetem. Félt is tőle nagyon, hogy csak addig leszek oda érte, amíg a szüleim tiltanak és lesz miért ellenkeznem velük, de ha belenyugodnak, akkor már nem is lesz olyan érdekes.
Kicsit tényleg visszaestem, de nem nevezném nagy dolognak. Szerettem, és mivel a szüleim is kezdték elfogadni, látták rajta a változást, hogy mennyire oda vagyunk egymásért, úgy éreztem boldog vagyok, és nem is kell semmi más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése