Mint a mesében...

Legalábbis azt hittem... Mivel nem sok tapasztalatom volt a férfiak terén, akkor 18évesen (igen, ez a mai világban elég különös, hogy valaki még ennyi idősen "érintetlen", de olyan neveltetést kaptam, ami így alakította az életem - és ami azt illeti, ilyen szempontból hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen értékrendet állítottak fel bennem), így eléggé elborította az agyamat a rózsaszín felhő.  Tudatlan voltam és ilyen téren éretlen.
Az első pár hét (igen, pár hét!) jól telt. Nagyon szerelmes voltam, legszívesebben világgá kiáltottam volna, hogy mennyire odavagyok érte és milyen boldog vagyok. Ám egy dolog még is akadályozott, a szüleim. Ők ugyanis nem szerették, tiltottak tőle pár hónapig. Ismerték, mint a rossz pénzt, és nem volt valami jó híre meg amit láttak belőle, nem tetszett neki, de ez még akkor volt, amikor nem voltunk együtt. Harcba szálltam velük elég rendesen. Jöttek a napi veszekedések a szülőkkel, pedig előtte én voltam a kis kedvenc, a család legkisebbike, a 2nővérem után. Szüleim mindig azt hangoztatták, hogy Ők nem szólnak bele a döntéseimbe, azt választok, akit akarok, nem fognak férjhez adni olyanhoz, akihez én nem akarok, de kikötötték, hogy az elsőhöz hozzá kell mennem, mert követnem kell a 2nővéremet, nem térhetek ki ez alól. De úgy alakult, hogy Őt igenis tiltották. Aztán amikor látták, hogy semmit sem tehetnek, mert annak ellenére, hogy mennyit veszekednek velem, én még mindig oda vagyok érte, nagy nehezen belementek.
Először megcsappant az igyekezetem. Félt is tőle nagyon, hogy csak addig leszek oda érte, amíg a szüleim tiltanak és lesz miért ellenkeznem velük, de ha belenyugodnak, akkor már nem is lesz olyan érdekes. 
Kicsit tényleg visszaestem, de nem nevezném nagy dolognak. Szerettem, és mivel a szüleim is kezdték elfogadni, látták rajta a változást, hogy mennyire oda vagyunk egymásért, úgy éreztem boldog vagyok, és nem is kell semmi más...

A kezdet...

15éves voltam. Átlagos napnak indult. Mint minden hétvégén, a családommal az egyik birtokunkon voltunk, épp tanultam. Aztán egyszer csak átjött az új szomszéd. Ő ismert engem, nekem viszont fogalmam sem volt, hogy kicsoda, még csak arról sem, hogy egyáltalán Ő a világon van. Gábor már akkor megfogott, tudtam, hogy valami történni fog, csak még azzal nem voltam tisztában, hogy mi lesz az. Nagyon szimpatikus volt, jóképű, aranyos, kedves és ez így "ismeretlenül" feltűnő volt. Elbeszélgettünk, jókat hülyéskedtünk és még abban a napban kb. 4-szer visszajött Hozzám beszélgetni - avató bulit tartottak a haverjaival, persze ott volt a barátnője is.
Onnantól fogva csak Ő járt a fejemben... bizony, szerelem volt első látásra! Alig vártam a hétvégékét, hogy mehessek újra, reménykedve abban, hogy Ő is ott lesz. 
Általában ez így is sikerült. Folyamatosakká váltak a találkozások, persze csak, mint szomszéd, hiszen 3éve már barátnője volt. Neki az elejétől fogva nem voltam szimpatikus és ez kölcsönös volt. Nem is értettem... Ő már előbb tudta, mint Én, hogy bejövök Gábornak.
1évet vártam arra, amikor végre megcsörrent a telefonom, mert furfangosan megszerezte a számom. Különös pillanat volt, mert amint megcsörrent a telefonom, rá gondoltam, pedig meg sem néztem a számot :)
Onnantól fogva megvolt a száma, örültem neki, bár nem az a típus voltam, aki csak úgy ír valakinek, így vártam... sokáig... Mivel Gábor akkor 23éves volt és volt barátnője, nem is reménykedtem abban, hogy tetszhetek neki és majd pont miattam otthagyná a barátnőjét.
5évet vártam rá, Én kis naiv (így utólag, csak ennyivel jellemzem magam). Ő többet akart addig, de világosan megmondtam neki, hogy ilyenről szó sem lehet. Alapba sem vagyok ilyen lány, arról nem is beszélve, hogy tiszteletben tartom a kapcsolatát.
Történt egyszer, hogy felhívott, hogy szakítottak és öngyilkos akar lenni, mert akkor nekik már kész terveik voltak, legfőképpen egy kisbaba. Nagy nehezen lebeszéltem róla. Igen, mondhatni én mentettem meg az életét. Persze rosszul esett, hogy pont ezt akarja Velem megbeszélni, de mivel arra már szerettem, így amit tudtam, megtettem érte. És utána csak vártam... Jött a hír, kibékültek. Nem mondom, hogy örültem neki, mert hazudnék. Gondoltam így jártam. Folyamatos szakítások jöttek közöttük, közben Nekem szerelmet vallott és úgy tett, mintha ez természetes lett volna.
Állandóan találkozni akart, és volt, amit a barátnője tudtán kívül meg is akadályozott. Aztán sikerült 2*szer is titokban, de mivel tartottam magam az elveimhez, nem történt semmi, pedig akkor már majdnem 18éves volt.
Meguntam ezt a huzavonát és megírtam neki, hogy befejeztem, többet nem várok rá. Nagyon megsértődött rám, még ő volt kiakadva, de úgy éreztem jobb lesz nekem így. Minek reménykedjek egy olyan dologban, ami soha nem következik be.
Nem telt el 1hónap, Gábor írt, hogy szakítottak és engem akar...